Foto: Wallhere

Tutti corrono a casa

(Szakonyi Károly: Mindenki siet haza)

Stavamo per chiudere. Da mezzogiorno avevamo pochi clienti; stavo all’ingresso senza fare niente e guardavo fuori la strada la fermata dell’autobus. Attraverso la bianca e trasparente tenda sembrava come se nevicasse, ma da giorni faceva brutto tempo. Dal fiume veniva la nebbia. Nessuno dei passeggeri che scendevano dall’autobus si fermò per bere un caffè oppure una birra, come altri giorni. Stringendo pacchi incartati, si sbrigavano verso le case, attraversando la strada. Alcuni portavano solo ora gli alberi di Natale. Erano pini di scarsa qualità, quelli che erano rimasti nell’ultimo giorno. Io ho comprato il mio due settimane fa al mercato e l’ho appeso fuori, al freddo, sotto la nostra finestra del quarto piano. Solo stamattina l’ho ritirato perché mia moglie possa addobbarlo. Bisogna pensare a tutto in anticipo, l’ho imparato da tempo. Ho avuto tante esperienze e sono stato abituato a procurarmi tutto ciò di cui avevo bisogno. Non mi piace la confusione, la fretta, nemmeno nelle piccole cose. Ho preparato anche le luci per l’albero. Stasera verranno a visitarci i nostri figli insieme ai due nipotini. Ho comprato delle costruzioni, libri colorati, una bambola, un trenino: tutto. Mi piace tanto l’atmosfera di Natale, la cena della Vigilia, il profumo dell’abete, le luci delle candele. Abbiamo anche una piccolo presepe, con Gesù bambino, Maria, Giuseppe, i re magi, i pastori; tutti fatti di gesso e dipinti. Ci sono anche uccelli, mucche, c’è tutto Betlemme. Dietro la rossa cellofan c’è una lucetta da accendere. E’ bellissimo. Mi commuovo sempre, perché mi ricorda la mia infanzia. Poi ascoltiamo la canzone Stille Nacht (mio figlio mi ha comprato il disco qualche anno fa), mentre brillano le candele romane. Dico sul serio: mi commuovo, mi si stringe la gola, sono tanto emozionato.
Stavo pensando a queste cose e anche che fra poco sarebbe finita la giornata. La ragazza al bancone ha spento la macchina del caffè alle 17.00, il capo ha chiuso la cassa, dietro nella sala folcloristica abbiamo spento le luci; insomma, stavamo per chiudere, quando arrivò quel tizio.
Pensavo che avrebbe bevuto qualcosa e sarebbe corso a casa, come gli altri.
Chissà quanti anni aveva; non era né vecchio né giovane. Non sembrava benestante, portava capelli lunghi che arrivavano fino sopra le spalle. Era magro, secco, la sua barba e i baffi erano bagnati dalla nebbia. Si fermò sulla porta, prima guardava me, poi la ragazza, ci salutò. Stava là, stringendosi il cappotto, come se aspettasse un caloroso benvenuto. Sono andato dietro il bancone, in modo di servirlo velocemente, ma lui non aprì bocca.
– Non posso più preparare un espresso.
– Non c’è caffè. Stiamo per chiudere. Cosa posso offrirle?
– Posso sedermi?
Poteva sedersi, eravamo ancora aperti.
– Prego – dissi di malavoglia. Speravo che se ne accorgesse. Ma lui, come se lo avessi invitato a sedersi nel modo più cordiale, si sedette felicemente ad una tavola vicino al calorifero.
– Cosa posso portare?
Mi guardò con uno sguardo mansueto. Ma io conosco bene questi sguardi innocenti! Ho visto parecchi tizi che sembravano tanto innocui a prima vista.
– Vino.
– Abbiamo solo vino in bottiglia.
– Va bene.
– Sono da 70 centilitri. Abasári, Furmint, Leányka.
– Vino rosso non ne avete?
– Abbiamo anche quello.
– Vorrei del vino rosso.
– Dammi un Kékfrankos – dissi alla ragazza dietro il bancone. Prese la bottiglia e me l’ha consegnò, senza pulirla. Fece una smorfia come se dicesse: “Non ci mancava altro.”
Portai la bottiglia sul vassoio insieme ad un bicchiere. Gli versai del vino e intanto lo osservai. Si stava riscaldando le mani infilandole sotto le ascelle, aveva gli occhi chiusi. Quando avevo finito, allungò la mano verso il bicchiere, sorridendo.
– Vogliono bere con me?
Io stavo tornando al bancone quando fece la domanda. Vidi che la ragazza stava per accettare l’invito, ma io più veloce risposi:
– No, grazie.
Avevo visto qualcosa, quando avvicinò la mano al bicchiere.
– Mi sarebbe piaciuto… – ci provò di nuovo con voce insicura.
– No, grazie. – dissi in modo deciso.
Feci un segno alla ragazza per avvicinarsi. Mi inchinai sopra il bancone.
– Guarda la sua mano!
La ragazza lanciò uno sguardo sopra le mie spalle.
– Qualcosa gli sarà capitato – disse sorpresa.
– Hai afferrato allora?
Mi girai; aspettavo che lui si stringesse le mani di nuovo sotto l’ascella, ma sbagliavo. Stava seduto dritto, i pugni chiusi riposavano sullo tavolo. Così, però, non si vedeva né il dorso della mano né il palmo, solo i pugni chiusi.
– Mi sarebbe piaciuto bere con voi – disse amichevolmente.
Tacevo. La ragazza dietro le mie spalle appoggiò i gomiti sul bancone. L’uomo stava guardando lei. “Guardala pure!”- pensai. “Quella non è abituata ai poveracci come te. Dovresti vedere i ragazzi con cui esce. O ancora di più, le loro macchine. Dovresti vedere gli uomini che vengono qua per poter vederla.”
Era una ragazza carina, lavorava da poco da noi, prima era in un bar del centro. Non ho chiesto perché aveva lasciato quel posto, non mi riguardava. Attirava gli uomini. Si truccava pesantemente e spendeva una fortuna per l’estetista e parrucchiera. Mentre era appoggiata al bancone, sentivo la scia di diversi profumi. Ma io non sono più giovane e comunque non mi interessava niente solo chiudere la baracca.
– La verità è che non so dove andare.
– No? – chiese la ragazza inavvertitamente.
– Non ho nessuno. Non potremmo passare insieme questa sera?
– Con me di sicuro no! – fece una risatina la ragazza.
– Intendevo tutti insieme.
– Vuole scherzare? – dissi freddamente.
Rimase muto un po’. Guardava con quello sguardo innocente.
– Pensa che io stia scherzando? Invece lo dico sul serio.
– Figuriamoci! – replicò la ragazza con dispetto. – Specialmente oggi , che è Natale!
– Specialmente? – chiese lui accentuando la parola in modo strano.
– Si, specialmente! Se non lo sapesse, stasera tutti corrono a casa.
– Ma io vi ho appena detto che non so dove andare.
– Sono fatti suoi.
– Lei pensa?
Ne avevo abbastanza.
– Beva, signore, beva, se le fa ancora bene bere. Si sbrighi, se possibile.
– Non vorrà buttarmi fuori?
Tacevo, benché avessi risposto volentieri: “Si, invece!”
– Allora non mi vogliono fare compagnia? Nemmeno questa sera?
– No, signore, le abbiamo già detto.
Era snervante che stava là seduto e non toccava il bicchiere.
– E che sarà di quelli che questa sera non hanno un posto dove andare? Chiedo a lei – e fissava la ragazza.
– Ma che ne so io?
– Non le interessa?
– Non me ne frega proprio! – rise nervosa la ragazza.
– Pensa, che non conviene parlarne?
– A me non interessa.
– E cosa le interessa, invece?
– Guardi che noi non stiamo tenuti di conversare coi clienti. E dobbiamo anche chiudere. – dissi.
– Perché questa fretta?
– Entra qua e provoca – mi disse la ragazza.
– Non affatto. – disse sorridendo il tizio. Era irritante questo sorriso.
– Vorrei solo sapere come funziona questo mondo.
– Lo chiede a noi?. Un minuto prima della chiusura?
Il tizio stava zitto, aspettava una risposta. La ragazza ci cascò.
– E va bene ! Questo mondo è fatto in modo che tutti possono trovare la loro felicità. Questo è un mondo a posto, anche se non le piace! Abitua ad arrangiarsi. Chi non ci riesce, deve incolpare solo se stesso e non deve provocare quelli che sono più fortunati.
– Ah, sarebbe questo?
– Non è colpa nostra, se lei è solo. E, se è sfortunato, non lo deve dire a noi.
– Perché a voi non interessa, vero?
– Non discutere con lui! – avvertii la ragazza. Ne avevo fino a sopra i capelli.
– Guardi, – mi avvicinai al tizio – lei dovrebbe essere contento che non le facciamo troppo domande. Capisce cosa voglio dire, vero?
Di nuovo quello sguardo innocente! Mi sono incavolato sul serio.
– E’ fortunato che non le domandiamo perché sanguina la sua mano.
Non era sorpreso. Alzò la mano e l’aprì.
– Intende questo?
Nel palmo della mano c’era una ferita profonda. La ragazza strillò.
– Non le chiedo come si è ferito. Ma potrei. Di gente come lei si può supporre un sacco di cose. Perciò la chiedo di bere il vino e andarsene.
Senza scomporsi, alzò anche l’altra mano.
– Anche là c’è una ferita! – gridò la ragazza.
Nella sua voce, oltre alla paura, si sentiva anche la pietà. Il tizio se ne accorse e rispose con un sorriso di gratitudine. Ero al limite della mia pazienza, ma cercai a trattenermi.
– Non mi interessano le sue ferite. Le ho detto già!
– Eppure dovrebbero.
– Non voglio immischiarmi, le chiedo solo…
– Eppure si immischia. Ma non come pensa lei.
– ..le chiedo di bere, pagare e …
– Non sospetta nemmeno che ferite siano queste?
Sapevo di essere diventato bianco dall’agitazione. Cercai di calmarmi.
– No, signore. Può essere che si sia ferito accidentalmente. Ma è anche possibile che abbia commesso qualcosa e le ferite non siano là per caso.
– Le fa male? – chiese la ragazza preoccupata. – Possiamo fare qualcosa?
Guardai la ragazza: – Noi non abbiamo visto queste ferite! Non vogliamo metterci nei guai!
Parlai abbastanza forte perché il capo uscisse dall’ufficio.
– C’è qualche problema?
– Niente – dissi in tono per fargli capire che lo volevo lasciar fuori dalla situazione imbarazzante. – Il signore sta per pagare e andarsene. Stiamo chiudendo.
– Si, chiudiamo.
Il capo guardò il cliente e vide il suo palmo con la ferita ancora in aria. Rimase senza parola.
– Dal bicchiere?
– No, capo, non è niente…
L’ho chiamai in disparte e gli spiegai la situazione. Lui intanto guardò il cliente e mentre gli parlavo, mi afferrò il cappotto.
– Guardi, anche la camicia! Di lato!
Mi girai e vidi: il tizio aveva aperto il cappotto davanti e si vedeva la camicia con una macchia rossa. Il capo fece un segno alla ragazza di avvicinarsi.
– Si dovrebbe chiamare la polizia!
– A quest’ora? Non sarebbero contenti, lo sa, è la Vigilia di Natale. E darebbero fastidio anche a noi. La famiglia ci aspetta a casa. Maledizione, proprio qua doveva venire!
– Allora lo si butti fuori prima possibile…
Rientrò nell’ufficio. Io e la ragazza tornammo al bancone. Il cliente si alzò, tenendo le mani ancora in aria e si vedeva bene anche la camicia insanguinata.
– Queste ferite – cominciò mansueto, ma la ragazza strillò.
– Se ne vada!
Scrissi il conto in un battibaleno e glielo ficcai sotto il naso.
– Trentadue e quaranta! E esca, che chiudiamo!
– Vorrei solo ricordarle…
– Non deve volere niente!
– Sulle mani, piedi, sul lato… Questa sera…
– Sia contento che non vogliamo sapere dei guai in cui si è cacciato! Sia contento che è capitato proprio in una sera così tranquilla… Ha capito? Altri giorni non la passerebbe liscia! Trentadue e quaranta e addio!
Il tizio indietreggiava e finalmente abbassò le mani. Non volevo buttarlo fuori con la forza, anche se sono arrivato molto vicino. Indietreggiava fino alla porta, noi stavamo al bancone e ci guardava con quello sguardo supplicante. Sembrava che volesse dire ancora qualcosa, ma poi si girò e uscì senza una parola.
– Chiudere la baracca!
La ragazza mi aiutò a fare ordine. Dalla bottiglia mancava solo quel poco che avevo versato nel bicchiere. Anche quello era intatto.
– Se n’è andato? – chiese il capo.
Non ha bevuto nemmeno il vino – indicai la bottiglia.
– Lo venderemo domani. – Il capo ha rimesso il tappo alla bottiglia e la infilò nel frigo. – Nella confusione di domani.
– C’è stato un momento in cui mi è dispiaciuto per lui – disse a bassa voce la ragazza.
– Questo è tipico di voi, Veronica – rideva il capo. – Siete capace di aver pietà anche di tipi come questo.
Ridevamo. Ci voleva qualche risata dopo l’agitazione.
– Venite, vi porto a casa!
Fuori c’era una brutta nebbia. Salimmo sulla macchina del capo, la ragazza davanti, io dietro. Quando uscimmo dal parcheggio sbirciai fuori se vedevo ancora il tizio. Ma era sparito. Sparito proprio, perché non lo vidi per niente.
Poi, nella macchina riscaldata mi sono tranquillizzato.

Pubblicazione autorizzata dall’autore

Mindenki siet haza

Már éppen zárni akartunk, dél óta alig volt forgalom; tétlenül ácsorogtam az üzletajtónál, néztem a függönyön át az utcát, a buszmegállót; így, a fehér, áttetsző szádán keresztül olyan volt az út meg a táj, mintha havazna, pedig mocskos, szürke idő járta már napok óta. Köd szállt a folyóról. A buszról lekászálódó utasok közül senki sem ugrott be sörre vagy feketére, mint máskor, áruházi papírokba burkolt csomagjaikkal átvágtak az úton a házak felé.

Némelyik még csak most cipelte a fenyőjét. Satnya fenyők voltak, már amilyenek megmaradnak így, az utolsó napra. Az én fenyőm két hete megvolt, a piacon vettem, kikötöttem a negyedik emeleti ablakunk alá a hidegre, csak ma reggel húztam be onnan, hogy feldíszíthesse az asszony. Jó előre kell gondoskodni mindenről. Megtanultam már.

Megéltem valamennyit, rászoktatott az élet, hogy idejében beszerezzem mindazt, amire szükségem van. Nem szeretem a kapkodást meg a bizonytalanságot, még a kis dolgokban sem. A színes villanyégőket is előkészítettem, komótosan, a tavalyi dobozból.

Estére eljönnek hozzánk a gyerekek a két kis unokával. Vettem építőkockát, képeskönyvet, babát, kisvasutat, mindent. Nagyon kedvelem a karácsonyi hangulatot, az ünnepi vacsorát, szeretem a fenyő illatát a szobában, meg ahogy égnek a gyertyák. Még kis jászolunk is van, benne gipszből a Kisjézus, meg körülötte a gipsz-Mária és József, meg a háromkirályok, a pásztorok, mind gipszből, színesre festve meg egy gipszszamár, gipsztehén, szóval az egész Betlehem, hátul piros celofánpapír mögött apró zseblámpaégőt lehet meggyújtani, nagyon szép.

Mindig meghatódom, mert a gyerekkoromat juttatja eszembe, aztán feltesszük a Csendes éjt, a fiam hozta a lemezt valamelyik esztendőben, azt mindig lejátsszuk, miközben szikráznak a csillagszórók, komolyan mondom, meghatódom, a sírás szorongatja a torkomat, annyira érzem olyankor a szeretetet. Ezen járt az eszem, meg azon, hogy na, nemsokára vége a napnak; a presszóslány ötkor kikapcsolta a kávéfőzőt, a főnök kasszát csinált, hátul a magyaros teremben már eloltottuk a lámpákat, szóval zárni készültünk éppen, amikor bejött az az ember.

Gondoltam, iszik valamit, aztán siet haza ez is, akár a többiek.

Tudja fene, hány éves lehetett, se öreg, se fiatal; nem látszott valami jómódúnak, ráadásul a haja a vállát verdeste, sovány volt, girhes, szakálla, bajsza nedvesen tapadt össze a ködtől. Megállt az ajtóban, előbb engem nézett meg, aztán a lányt, biccentett, összefogta a kabátját; úgy ácsorgott ott várakozva, mint akit jó szívvel kéne fogadni. Odamentem a pulthoz, hogy ha kér valamit, gyorsan végezzünk, de meg se szólalt.

– Kávét már nem tudok főzni – jelentette ki a lány.

– Kávénk nincs – mondtam a pasasnak. – Mindjárt zárunk. Mit adhatok?

– Leülhetek? – kérdezte csendesen.

Hát éppenséggel leülhetett, még nyitva voltunk.

– Tessék – mondtam kelletlenül. Gondoltam, észreveszi. De nem, mintha a legnyájasabban kínáltam volna hellyel, boldogan telepedett le az egyik asztalhoz a fűtőtest közelében.

– Mit adhatok? – kérdeztem sürgetően.

Szelíd tekintettel nézett föl – na, de ismerem én az efféle szelíd tekinteteket! Sok furcsa pasast láttam már ilyen szelídnek elsőre.

– Bort – azt mondta.

– Palackozott boraink vannak.

– Igen.

– Hétdecisek. Abasári, Furmint, Leányka.

– Vörös nincs?

– Vörös is van.

– Talán azt.

– Adj egy Kékfrankost – szóltam a lánynak. Levette a polcról, meg se törölgette az üveget, csak átadta. Elhúzta a száját, hogy már éppen csak ez hiányzott.

Vittem a bort a tálcán, a pohárral. Öntöttem a vendégnek. Közben jól megnéztem. Két tenyerét a hóna alá dugva melegedett, szemét lehunyta; majd amikor végeztem, felpillantott, mosolyogva nyúlt a pohárért.

– Innának velem?

Én már mentem vissza a pulthoz, amikor ezt kérdezte. Láttam, a lány kapható lett volna rá, de megelőztem:

– Nem uram, köszönjük.

Mert észrevettem valamit. Észrevettem, mikor a pohárért nyúlt.

– Szerettem volna, ha… – próbálkozott a pasas bátortalanul.

– Nem uram nem! – mondtam határozottan.

Intettem a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Áthajolt a pulton.

– Nézd, milyen a keze!

A lány a vállam fölött odapillantott.

– Látod?

– Valami történt vele – mondta meglepetten a lány.

– Na ugye!

Megfordultam; arra számítottam, hogy a pasas ismét a hóna alá szorította a kezét. Tévedtem. Egyenesen ült, két öklét az asztalon nyugtatta, igaz, így most nem látszott sem a keze feje, sem a tenyere, csak az összezárt ökle.

– Szerettem volna, ha velem isznak – mondta barátságosan.

Hallgattam. A lány, a hátam mögött, a pultra könyökölt. A férfi most őt nézte. Na, te aztán nézheted, gondoltam magamban. Nem ilyen alakokhoz van szokva. Látnád csak a fiúit, gondoltam. Vagy a fiúinak az autóit. Látnád csak, kik támasztják itt a pultot miatta. Csinos lány volt, nemrég került az üzletbe, az egyik belvárosi presszóból. Nem kérdeztem miért, a főnökség dolga. Vonzotta a férfiakat a mélykivágású, fehér pulóverjével, meg a miniszoknyájával. Erősen festette magát és egy vagyont költött fodrászra, kozmetikusra. Ahogy ott könyökölt a hátam mögött, éreztem a különféle spray-k illatát. De én már nem vagyok fiatal. Különben sem érdekelt akkor semmi, csak a záróra.

– Az a helyzet, hogy nincs hova mennem – mondta a férfi.

– Nincs? – kérdezte óvatlanul a lány.

– Senkim sincs. Nem tölthetnénk együtt a mai estét?

– Velem ugyan nem – nevetett fel kurtán a lány.

– Úgy értem, hogy valamennyien. Együtt.

– Maga viccel – mondtam ridegen.

Nem felelt mindjárt. Bámult azzal az álszelíd tekintetével.

– Gondolja, hogy viccelek? Egészen komolyan kérdeztem.

– Majd éppen magával! – nyelvelt a lány. – Különben is, ma karácsony van.

– Különben is? – kérdezte gúnyos hangsúllyal a férfi.

– Igen, különben is! Ha nem tudná, ilyenkor mindenki siet haza.

– De éppen most mondtam, hogy én nem mehetek sehová.

– Az a maga baja.

– Úgy véli?

Megelégeltem a dolgot.

– Igyon, uram, igyon! Ha egyáltalán még jót tesz magának, hogy iszik. Siessen, ha megkérhetem rá.

– Csak nem akar elkergetni?

Hallgattam, mert legszívesebben azt vágtam volna rá, hogy de, bizony!

– Szóval nem tartanak velem? Ezen a napon sem?

Rettenetesen idegesítő volt, hogy csak ült ott, s a világért sem nyúlt volna a poharához.

– És mi legyen azokkal, mondjuk éppen ezen az estén, akik nem mehetnek sehová sem? Magától kérdezem – tekintett a lányra.

– Mit tudom én!

– Magát ez nem érdekli?

– Engem nem – nevetett idegesen a lány.

– Úgy gondolja, nem is érdemes erről beszélni?

– Engem nem érdekel – mondta a lány.

– Hát mi érdekli magát?

– Nézze, uram, nem kötelességünk társalogni – mondtam. – És mindjárt zárnunk kell.

– Hova sietnek?

– Bejön ide, és kötözködik – nézett rám a lány.

– Szó sincs ilyesmiről – szólt mosolyogva a férfi. – Csak szeretném megtudni, hogyan rendezték be a világot?

– Éppen tőlünk? Éppen záróra előtt egy perccel?

A pasas hallgatott, de választ várt. A lány beugrott.

– Hát jó! A világot úgy rendezték be, hogy mindenki megtalálhassa a boldogulását. Nagyon jó kis világ ez! Még ha magának valamiért nem tetszik is, tudja? Ügyességre szoktat. Aki nem boldogul, az magára vessen. És ne kötözködjön azokkal, akik szerencsésebbek!

– Á, szóval így?

– Nem tehetünk arról, hogy maga egyedül van. És, ha valamiért peches, ne velünk tárgyalja meg.

– Mert magukat nem érdekli, igaz?

– Ne vitázz vele – szóltam a lányra. Már igazán torkig voltam. – Nézze, uram! – léptem közelebb a pasashoz. – Maga csak örülhet annak, hogy nem vagyunk túlságosan érdeklődők. Remélem, érti, mire célzok?

No, az az ártatlan tekintet! Felbőszültem.

– Örüljön, hogy nem kérdeztem meg, mitől véres a keze!

Nem lepődött meg. Lassan felemelte a kezét, és széttárta a tenyerét.

– Erre gondol?

A tenyere közepén egy mély seb volt.

A lány felsikoltott.

– Nem firtatom, mitől van. Pedig tehetném – mondtam. – A maga fajtájáról sok mindent föltételez az ember. De csak arra kérem, igya meg a borát és távozzon!

A férfi meg se rezzent, felemelte a másik tenyerét is.

– Azon is van egy seb! – kiáltott fel a lány. Hangjában, noha riadt volt, érezni lehetett a sajnálkozást is. A pasas észre is vette, hálás mosollyal bólintott. A türelmem határán voltam, de fékeztem magam.

– Nem érdekelnek a sebei. Megmondtam!

– Pedig érdekelhetnék.

– Nem akarok beavatkozni a dolgaiba. Ismétlem, csak arra kérem…

– Pedig beavatkozik. Csak nem úgy, ahogy maga gondolja.

– …csak arra kérem, igyon, fizessen, és…

– Nem is sejti, miféle sebek ezek?

Tudtam, falfehér vagyok az izgalomtól. Nem hiányzik nekem az ilyesmi. Nyugodtságot erőltettem magamra.

– Nem, uram. Lehet, hogy csak véletlenül sebesült meg. De az is lehet, hogy elkövetett valamit, és azok a sebek nem véletlenek…

– Fáj? – kérdezte most már aggódva a lány. – Nem tehetnénk valamit?

A lányra néztem:

– Mi ezeket a sebeket nem láttuk! Minket nem fog belekeverni semmibe!

Elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy a főnök bejöjjön az irodából.

– Mi baj van, kérem?

– Semmi – mondtam olyan hangon, hogy a főnök érthette, a zavaró eseményből tapintatosan ki akarom hagyni. – Az úr fizetni akar, és távozik. Zárunk.

– Igen, zárunk – ismételgette gépiesen a főnök. A vendégre pillantott, meglátta a pasas még mindig feltartott, sebes tenyerét. Elállt a szava. – A pohártól…?

– Nem, főnök, semmi… – Félrevontam, s gyorsan elmondtam mindent. Ő közben a pasasra tekingetett, s amíg magyaráztam neki, megragadta a kabátomat.

– Odanézzen! Az inge is… Az oldalánál!

Amint hátrapillantottam, magam is láttam; a férfi szétnyitotta magán a kabátját, s előtűnt az inge, s az ingén egy vöröslő folt.

A főnök magunkhoz intette a lányt.

– Telefonálni kellene a rendőrségre.

– Most? Ugyan! – csillapítottam. – Nem nagyon örülnének, ha ilyenkor… tudja, karácsony estén… Meg aztán minket is csak zaklatnának. Már vár a család… a fene egye meg, hogy éppen ide jött be!

– Jól van – mondta a főnök –, akkor dobjátok ki mielőbb.

Besietett az irodájába.

A lánnyal visszamentünk a pulthoz.

A pasas felállt, tenyérét még mindig feltartotta; most jól látszott a bevérzett inge is.

– Ezek a sebek – kezdte szelíden, de a lány felsikoltott.

– Menjen innen!

Kapkodva megírtam a blokkot, a férfi orra alá tartottam.

– Tessék! Fizessen! És távozzon, mert zárunk!

– Csak emlékeztetni szeretném…

– Ne szeressen semmit!

– A tenyeremen, az oldalamon és a lábfejemen… Ezen az estén…

– Örüljön, hogy ezen az estén nem akarunk tudni a maga viselt dolgairól! Örüljön, hogy éppen egy ilyen békés estén… Megértette? Máskor nem úszná meg! Alászolgája!

A pasas hátrált, végre leengedte a tenyerét. Kiszámolta az asztalra a pénzt. Csendben vártunk. Nem akartam erőszakosan kidobni, pedig már ott tartottam. Hátrált az ajtóig.

Álltunk a pultnál, ő meg mindegyre bámult minket azzal a szelíd, könyörgő tekintetével. Akkor azt hittem, szólni fog még valamit, mert meg-megrándult a szája széle. De szó nélkül kiment.

– Na, gyorsan lehúzni a rolót – mondtam.

A lány segített rendet tenni. A palackból éppen csak az a deci hiányzott, amit kitöltöttem. Az is ott maradt a pohárban.

– Elment? – nézett be a főnök.

– Meg se itta a borát – mutattam.

– Majd holnap eladjuk – dugaszolta le a főnök, és betette a hűtőbe. – Majd a holnapi rumliban.

– Volt egy pillanat, amikor megsajnáltam – szólt csendesen a lány.

– Ez már a maga formája, Veronika – nevetett a főnök. – Még az ilyen alakokat is képes megsajnálni.

Ezen aztán nevettünk, kellett is egy kis nevetés az izgalomra. Odakinn ronda köd volt. Beültünk a főnök kocsijába, a lány előre, én meg a hátsó ülésre. Amint elhagytuk a parkolót, kikémleltem az autóból, látom-e valahol a pasast. De az eltűnt. Eltűnt alaposan, mert sehol sem láttam.

Na, aztán a jól fűtött kocsiban már nyugodtabb lettem egy kicsit.