(Móricz Zsigmond: Hét krajcár – 1908)
Hanno fatto bene gli dei in modo che anche i poveri possano ridere. Non si sente solo il pianto nelle baracche ma anche risate che vengono dal cuore. Anzi, si può dire che i poveri ridano anche quando avrebbero motivo da piangere.
Conosco bene quel mondo. La generazione dei Soos, a cui appartiene mio padre, ha provato anche la miseria più buia. Mio padre in quel periodo lavorava in un’officina assunto a giornate. Non si vanta di quel periodo, non lo fanno nemmeno gli altri, ma era così. Ma è anche vero che non riderò mai tanto in vita mia quanto ho riso durante quei pochi anni della mia infanzia.
Come potrei ridere, quando non c’è più mia madre dalle guance rosse, sempre allegra, che sapeva ridere, che le venivano le lacrime e poi le veniva la tosse che a momenti la strozzava.
Nemmeno lei rideva mai così come quel pomeriggio che abbiamo passato noi due a cercare sette soldini. Li abbiamo cercati e li abbiamo trovati. Tre nel cassetto della macchina da cucire, uno nella vetrina, gli altri erano più difficili a trovare.
I primi tre soldini furono trovati da mia madre. Pensava di trovarne di più nel cassetto della macchina da cucire, perché cuciva a pagamento e metteva sempre là l’incasso. Per me quel cassetto sembrava una miniera: bastava metterci la mano e era subito festa.
Perciò mi sono meravigliato che mia madre ci stesse cercando tra gli aghi, ditali, forbici, bottoni, nastri; poi d’improvviso mi disse meravigliata:
– Si sono nascosti.
– Chi?
– I soldini – disse ridendo.
Tirò fuori il cassetto.
– Vieni, cerchiamoli lo stesso, questi soldini furbacchioni.
Si accovacciò e pose per terra il cassetto con molta attenzione, come se avesse paura che volassero via; girò velocemente il cassetto come quando uno prende una farfalla con un cappello.
Non si poteva resistere alla risata.
– Stanno qua sotto – ridacchiava, ma non si sbrigò ad alzare il cassetto – se ce n’è anche uno solo, dev’essere qui.
Mi accovacciai anch’io e fissavo se spuntava un soldino lucente. Non si muoveva niente là. Non ci credevamo nemmeno noi di trovare qualcosa.
Ci guardavamo e ridevamo sullo scherzo infantile. Allungai la mano verso il cassetto rovesciato.
– Attento! – avvertì mia madre. – Piano, altrimenti scappano. Tu lo sai quanto sono veloci i soldini! Corrono come una lepre, rotolano via veloci, ma quanto veloci…
Ridevamo a crepapelle. Lo sapevamo bene come correvano facilmente i soldini.
Quando ripresi il fiato, provai di nuovo a rovesciare il cassetto. – Alt! – esclamò mia madre; spaventandomi, ritirai il dito come se avessi toccato il fuoco.
– Fermo, piccolo spendaccione! Quanta fretta a spendere! Finché stanno qui sotto, sono nostri. Possono restarci ancora un po’. Vedi, voglio lavare, ma ci vuole il sapone e quello costa almeno sette soldini; non te lo danno per meno. Io ne ho tre, ce ne vogliono altri quattro, stanno qui dentro questa casetta, ma a loro non piace di essere disturbati. Possono arrabbiarsi e se ne vanno così che non li vediamo più. Stai attento, che i soldi sono roba delicata, bisogna trattarli bene, con rispetto, altrimenti si offendono come le contessine… Senti, non sai qualche filastrocca che potrebbe farli uscire da questo guscio di chiocciola?
Quante risate abbiamo fatto durante questi discorsi! Ma la filastrocca era proprio strana: – Venite fuori soldini, vi brucia la casa…
E girai il cassetto. C’era tutto là, tranne i soldi.
Mia madre rovistava con una smorfia delusa, ma niente.
– Che peccato che non abbiamo una tavola. Se l’avessimo rovesciato là, sarebbe stato più decoroso, e ci sarebbe stato qualche soldo. Racimolai le cianfrusaglie e le misi nel cassetto. Mia madre intanto stava pensando. Cercava di ricordarsi di qualche altro posto dove avesse messo dei soldi, ma non ci riuscì.
Mi venne un’idea.
– Mamma, io so di un posto, dove c’è un soldino.
– Dimmi, prendiamolo presto, prima che si sciogli come la neve.
– Nel cassetto dell’armadio della cristalliera.
– Meno male, che non l’hai detto prima, altrimenti non ci sarebbe più nemmeno là.
Ci alzammo e andammo all’armadio, che non aveva più i vetri, ma nel suo cassetto c’era un soldino, come mi ricordavo. Da tre giorni mi preparavo a prenderlo, ma non ne avevo il coraggio. Avrei comprato delle caramelle.
– Ecco quattro soldini. Non preoccuparti, figlio mio, la parte più grande l’abbiamo già. Ne mancano solo tre. Se abbiamo trovato questo in un ora, troveremo gli altri tre entro il pomeriggio. E allora posso lavare fino a sera. Su, magari ne troviamo uno in ogni cassetto.
Magari ce ne fosse stato uno in ogni cassetto! Sarebbe stato pure troppo. L’armadio nei vecchi tempi probabilmente serviva in una casa come nascondiglio per tanta roba. Ma da noi non aveva molto da nascondere.
Mia madre fece una predica ad ogni cassetto.
– Questo è stato ricco… una volta. Questo non aveva mai niente. Questo viveva sempre di credito. E tu, mendicante, non hai nemmeno tu un soldino. Non l’avrà mai, perché custodisce la nostra miseria. Tu non l’avrai mai; è meglio così, visto che non me lo dai ora che te lo chiedo! Questo poi è il più ricco! – e trasse fuori il cassetto più in basso che non aveva nemmeno il fondo. Me lo mise attorno al collo e ci sedemmo per terra, ridendo.
– Aspetta un po’ – disse d’improvviso, – avremo subito i soldi, ci saranno nel vestito di tuo padre. Nel muro c’erano dei chiodi che servivano come attaccapanni. Infatti, subito nella prima tasca trovò un soldino. Non voleva credere ai suoi occhi.
– Eccolo – esclamò – eccolo qua! Quanti ne abbiamo? Non riusciamo nemmeno a contarli- Uno, due, tre, quattro, cinque… cinque! Ora ne mancano solo due. Che sono due soldini? Dove ce ne sono cinque, se ne troveranno altri due!
Eccitata, cercò nelle altre tasche, ma invano. Non ci trovò nulla. Nessuno scherzo ha mai prodotto due soldini.
Aveva le guance rosse fiammanti dall’eccitazione e dalla fatica della ricerca.
Non poteva lavorare perché si ammalava subito. Certo, questo era un lavoro speciale, non si può impedire a nessuno di cercare i soldi.
Arrivò l’ora della merenda, poi il tardo pomeriggio. La sera era vicina e a mio padre serviva la camicia il giorno dopo, ma non si poteva lavare. Con l’acqua sola non viene via lo sporco unto dell’officina.
Mia madre si batté sulla fronte:
– Ma che somara che sono! Non ho guardato nella mia tasca. Ma ora ci provo.
Ed eccolo, trovò un altro soldino. Il sesto.
Ci esaltammo: ora ne mancava solo uno.
– Fa’ vedere la tua tasca! Magari anche là c’è.
Nelle mie tasche non c’era un bel niente, lo sapevo già.
Venne il crepuscolo e noi avevamo i nostri sei soldini, ma come se non ne avessimo nessuno. L’ebreo non fa più credito, i vicini sono poveri quanto noi, e poi, come chiedere un solo soldino?
Non c’era altro da fare, che ridere sulla nostra miseria.
A questo punto arrivò un mendicante. Recitava una lamentela chiedendo elemosina.
Mia madre rideva a crepapelle e gli disse:
– Lasci stare, sto qua senza far niente, perché mi manca un soldino per comprare un pezzo di sapone per lavare.
Il mendicante, un pio vecchio, sgranò gli occhi:
– Un solo soldino?
– Beh.
– Glielo do io.
– Figuriamoci, elemosina dal mendicante!
– Non ti preoccupare figliola, non mi mancherà. Mi manca solo un po’ di terra sopra… Con quello si risolve tutto.
Mi mise il soldino in mano e poi se ne andò zoppicando, ma felice.
– Grazie al cielo.- disse mia madre, – ora corri…
Si fermò d’improvviso, poi scoppiò a ridere.
– Ora che abbiamo insieme i soldi, non posso più lavare. Fa buio e non ho l’olio per la lampada.
Le venne la tosse per la risata, una tosse amara e assassina, che la stava strozzando. Si copriva il viso con le mani, torcendosi e mentre cercai di sostenerla, qualcosa di caldo mi bagnò le mani. Era sangue, il suo caro sangue. Sangue di mia madre che sapeva ridere come pochi poveri sanno.
Móricz Zsigmond: Hét krajcár
Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
– Elbújtak.
– Micsodák?
– A pénzecskék – szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
– Itt vannak, benne vannak – nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
– Pszt! – ijesztett rám az anyám – csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul…
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok… Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki…
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
– Milyen kár – mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
– Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
– No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! – kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
– Megáll csak – szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
– Megvan – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt!… Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
– Hagyja el, jó ember – mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
– Egy krajcár? – kérdezte.
– Hát.
– Adok én.
– No még a kéne, kódustól alamizsnát.
– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
– Na hálá légyen – szólt az anyám -, szaladj hát…
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.