Orazione funebre
Vedete amici miei, è morto d’improvviso
e ci ha lasciati soli. Ci ha tradito.
Lo abbiamo conosciuto: non era grande o eccellente
solo un cuore, a noi tanto caro,
ma ora non c’è più, è diventato con la terra tutt’uno,
Ahimè, è distrutto lo scrigno del suo corpo. .
Imparate tutti da questo esempio:
l’uomo è fatto così, è esemplare unico.
Non ce n’è un altro identico,
non c’è stato e non ci sarà mai,
come non crescono
due foglie uguali sull’albero.
Guardate questo capo
e gli occhi cari, chiusi per sempre.
Guardate la mano su cui è impressa
in scrittura cuneiforme
l’arcano segreto della sua vita singolare
e che, come una reliquia pietrificata,
viene avvolta in una nebbia ultraterrestre.
Chiunque lui fosse, è stato luce e calore.
Lo sapevano e manifestavano tutti: egli esisteva.
Il modo con cui amava questo o quel piatto,
come parlavano le sue labbra,
ora sigillate dal silenzio,
come la sua voce riverberò nelle nostre orecchie,
simile al suono di campane di chiese
sprofondate nell’acqua, laggiù,
come disse poco d’innanzi:
“Figliolo, mangerei un po’ di formaggio”
o beveva vino e guardava contento
il fumo della sigaretta a buon mercato tra le dita,
e correva, telefonava, intrecciava i suoi sogni
come un filo colorato:
e sulla sua fronte apparve il segno raggiante
della sua unicità tra milioni.
Puoi cercarlo ovunque, ma è inutile,
non lo troverai da nessuna parte,
né in Capo d’Africa, né in Asia,
né nel passato, né nel ricco futuro
dove chiunque altro potrà nascere
ma non lui stesso.
Ora non si accenderà mai più
il suo strano sorriso, appena accennato,
il fato volubile non riesce a ricreare questo miracolo.
Cari amici, questo è proprio
come quando noi cominciamo a raccontare
una fiaba, di un personaggio ad un certo punto
toccato dalla sua sorte: “C’era una volta…”,
poi gli piomba addosso il cielo,
pesante e terrificante,
e noi lo piangiamo: “non c’era più…”.
E’ disteso qui, colui che perseguì gli ideali,
diventando la propria statua pietrificata.
Non lo risveglierà né lacrima, né parola,
né alcuna sostanza chimica,
in questo mondo una volta lui c’era, non c’era….
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő
, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.