Nell’aia del conte
In una notte d’estate nell’aia del conte
La palizzata scricchiola,
Si alza la fiamma verso il cielo
Nella città delle spighe.
Alba a mezzanotte: è una luce terribile,
Non c’è niente di paragonabile.
Nel campo spaventato corre
Il calore della vita che si distrugge.
Si sveglia il mezzadro da un brutto sogno,
Un cane sciatto languisce.
L’intero paesaggio è un dolore selvaggio.
E il conte si diverte da qualche parte.
Le spighe carbonizzate intonano
Un canto malvagio e beffeggiante:
»Contadino dallo stomaco brontolante,
Cosa sono io per te?’
»Che ti importa della vita che si distrugge?
Tanto non ne ricevi mai niente.
Non piangere, il conte non subirà alcun danno
Avrà ancora tutto ciò che gli serve.”
“Non aver paura, l’inverno ti tormenterà,
Come al solito, se lo vuole
Non hai niente a che fare con il grano,
Questa è la terra del conte.
Eppure, quando arriva la mattina
E i venti soffiano cenere,
Un intero esercito di poveri
Sta piangendo nell’aia del conte.
Piangono il nulla, delll’altro,
– Il conte intanto sta a caccia –
Sentono segretamente che è loro
Il grano e la terra.
A grófi szérűn – Ady Endre
Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.
Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.
Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom.
S a gróf mulat valahol.
Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
»Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?«
»Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.«
»Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.«
S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.
Siratják a semmit, a másét,
– A gróf tán épp agarász –
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász.