Impara a memoria questa poesia,
per quanto tempo puoi averla sulla carta?
Impara a memoria questa poesia,
Se il libro è tuo te lo chiedono in prestito,
se è della biblioteca viene smarrito,
ma comunque la carta è talmente effimera:
si rompe, si ingiallisce, si strappa,
si sgretola, si bagna oppure prende fuoco da sola,
bastano duecentoquaranta gradi di temperatura,
quanto credi che sia rovente una metropoli quando brucia?
Imparala a memoria,
perché fra poco non ci sarà neanche la carta,
non ci sarà nè poeta nè rima,
per la macchina non ci sarà benzina,
nè rum per una sbornia,
ogni negozio sarà chiuso
e i soldi saranno da buttare via,
perché si avvicina il momento
quando lo schermo
invece delle immagini
trasmetterà radiazioni mortali
e ad aiutarti non ci sarà nessuno,
capirai che è tuo solo quello
che hai nella mente.
Là dammi rifugio.
Imparala a memoria
e recitala quando inonderà
ogni mare contaminato
e il vomito dell’industria
come saliva di lumaca
coprirà ogni pezzo di terra
e sarà morto ogni specchio d’acqua.
La devastazione sarà completa
quando marcirà già sull’albero la foglia,
la sorgente gorgoglierà pestilenza,
porterà cianuro la brezza di sera,
se metti la maschera di gas
potrai recitare la mia poesia.
Imparala a memoria
perchè possa farti compagnia,
forse potrai sopravvivere al Millennio
e si scoprirà che per un paio di anni
la rivincita agguerrita dei bacilli è fallita
e l’ingordigia della tecnologia
muove più forze che la stessa Terra.
Ripescala allora dalla memoria
e canticchiala con me ancora una volta.
Dove sono spariti Amore e Bellezza?
Imparala a memoria
per poterti accompagnare
quando non sarò più in vita,
quando nella casa dove vivi
non ci sarà nè gas nè acqua,
e ti avvierai per cercare rifugio
per mangiare semi, amento, germoglio,
trovare acqua e un randello,
e se non c’è terra libera usare la forza,
uccidere e mangiare chi l’ha avuta.
Lasciati accompagnare lì,
rovine sotto e sopra, e sussurrarti:
“Dove vai, morto che cammina?”
Lasciando la città hai perso anche l’anima.
Imparala a memoria
forse lassù non esiste più il mondo
mentre nel bunker ti chiedi
quanti giorni rimangono prima
che l’aria tossica penetri attraverso
cemento o lastre di piombo
e a cosa è servito tutto questo?
Come potrei rincuorarti
quando non esiste conforto?
Ti confesso: ti ho pensato sempre
per tantissimi anni, giorno e notte
e sebbene ormai sono morto da molto tempo
ancora ti guardo con i miei occhi vecchi e tristi.
Che messaggio ti posso ancora lasciare?
Dimentica questa poesia!
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet
Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad,
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég —
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz, és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz,
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó —
memóriádból szedd elő,
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed —
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hova mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn,
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
S mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
(Toronto, 1980)